Rendezvényszervezés szempontjából mindig is az egyik legtöbb kihívást tartalmazó feladat a nemzeti ünnepek programjaink összeállítása volt. Újat mondani arról, amiről szinte lehetetlen újat mondani. Iskolásként, már kisdobosként is az április 4-ék, de később gimnáziumban is, kínok kínja volt az Ünnep, amit csak azért tűrt mindenki, mert aznap hamarabb hazamehetett. Ma már sejtem a tanárok küzdelmeit, amit a műsor összeállításakor élhettek át.Csak egy ellenpélda volt, az egyik gimnáziumi magyartanár versekből, dalokból, Illés-számokból egy olyan 56-os megemlékezést készített, hogy a végén döbbent csend fogadta.
Mit és hogyan lehet elmondani hát március 15-ről? Csak a szokásosat kokárdástúl, petőfistűl, vagy tudunk-e találni valami újat, valami olyan üzenetet, ami magunkkal vihető a munkahelyre, a hétköznapjainkba is? Augusztus 20-a az igazán kemény dió. Mi marad ezen a nyárvégi bágyadt napon, ha kivesszük a tüzijátékot? Utcabál, kirakodóvásár, jobb esetben Szent István. Elég-e ennyi? Szerencsénkre október 23-a a maga súlyával könnyebb, hiszen az az emléknap még rengeteg dilemmát, feltáratlan titkokat hord magában – ami nekünk, rendezvényszervezőknek, hogy úgy mondjam, jól jön.
Nemzeti ünnepeink megünneplése kellene a leginkább magától értetődő dolog legyen. Fél órára, órára megállni, és visszapillantani. És elmondani, tudatosítani magunkban, magunknak, évről évre ugyanazt. Egyszerűen, szépen, nem félve attól, hogy valaki rajta kap minket valami illetlenségen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése