Ez az egész marketing valahol rendkívül kézenfekvő, sőt, triviális. Miért kell akkor mégis mindig ennyit beszélni róla? Nagyon egyszerű: a legkézenfekvőbb dolgokról feledkezünk el.
Ha nem vagyok figyelmes a feleségemmel, ha nem lepem meg olykor-olykor ezzel-azzal, nem törődöm vele, kézenfekvő, hogy előbb-utóbb el fog tőlem válni. Minden második házasság válással végződik.
Gondoljunk csak bele a marketingbe. Mindenki tudja, hogy fontos, hogy hogyan néz ki egy termék, milyen profi a reklám, mégis, a kultúraszervezésben, mint valami ördögtől való dologtól, fordulnak el sokan tőle. Miért gondoljuk, hogy egy színházi előadás, egy helyi kézműves kiállítása nem egy bizonyos termék, amit el kell juttatni a maga fogyasztójához? Tök egyszerű értelmiségi gőg, sajnos még mindig túl sokszor találkozom vele én is.
Furcsa dolgot fogok mondani. A rendrakásnál kezdődik az egész.
Valahogy így:
Nem sajnálhatom a programok szervezése, a telefonálgatás, intézkedés helyett a rendrakásra szánt időt – a rendrakásra a fejemben is és az intézményben, a szervezetben is, ahol dolgozunk. Többszörösen megtérül az erre fordított idő. Kezdem márkaépítését ezzel, hagyjuk még a grafikusokat pihenni. Ha jól és következetesen rakunk rendet, előbb-utóbb még a legkritikusabb örök-kritikus is észre fogja venni, hogy nincs mit észrevegyen, hiszen ha belép az ajtón, tudja, hova lép, ha a programokra kíváncsi, ösztönösen tudni fogja, hova forduljon, hol tud leülni és beszélgetni.
Frontvonalnak hívják azt a felületet – a szakmai hivatalos szlenget használva – ahol a vevőink (látogatóink) először találkoznak velünk. Visszatérni csak oda fognak, ahol jól érezték magukat. Tegyünk meg hát mindent, hogy jól érezzék magukat, hogy ne legyen válás a vége.
Néhanapján egy doboz bonbon is megteszi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése